Zene nélkül

Talán ez az egyik  legbonyolultabb, mégis  leginkább fogyasztható dalom. Amikor a József Attila úti hangstúdióban befejeztük a felvételét, úgy éreztem, valami igazán különlegeset alkottunk. Alig vártam, hogy hazafelé az autóban az első nyers keverést meghallgathassam, és nem okozott csalódást. Emlékszem az érzésre, milyen volt ezt hallani, amíg a kivilágított Lánchídon átgördültem Budára. Amikor hazaértem, gyermekem és anyja aludtak már, mégsem tudtam megállni, hogy a nappaliban a HiFi tornyon teljes pompájában meg ne hallgassam. Lehunyt szemmel hallgattam újra és újra, amíg a feleségem fel nem ébredt a hangerőre, hunyorogva bejött és megkérdezte, mi ez. "Egy új dal", mondtam. "Szerintem elég jól sikerült.". Hosszú szünet után szólalt meg. "Tényleg, ilyen jót talán még nem is írtál....Kár, hogy ez egy Emil Rulez dal!"

Megtisztelő, ha mások méltónak találják a dalaimat arra, hogy elénekeljék, de ezt mégsem szívesen engedtem át másnak, túl személyesnek éreztem. Ennek ellenére több jelentkező is akadt, a Védett Férfiakkal az enyémen kívül két verziót is rögzítettünk, de lett volna egy harmadik is, amit különösen sajnálok, hogy nem valósult meg. A jelentkező ugyanis úgy döntött, nem énekel tovább, inkább beveszi a pirulát, ezzel is bizonyítva, hogy nálam alkalmasabb lett volna a feladatra. Ezért ez a dal Krisztiánt illeti, az én verzióm csak halvány feldolgozása az övének.

A félreértések elkerülése végett, a dal nem arról szól, hogy el vagyok telve magamtól különleges szülői képességeim miatt, éppen ellenkezőleg! Nagy adag irónia szükséges a szöveg pontos értelmezéséhez.

Kollegám és barátom története inspirálta a dalt, amivel egy teakonyhájban ismerkedtem meg a vállalatnál, ahol akkoriban mindketten dolgoztunk. A történet végén a címben és a refrénben idézett felkiáltó mondat az én számat hagyta el, innentől a filmek címei szinte adódtak. A dal recepciójához tartozik, hogy az utolsó refrénben említett két rendező, Gyarmathy Lívia és Sándor Pál biztosan hallotta.

A dalt a 2006-os augusztus 20.-i tüzijáték tragikus eseményei ihlették. Mivel ezen a napon van a születésnapom,  elég sok tüzijátékot láttam ahhoz, hogy már gyerekkoromban meggyűlöljem a műfajt, alapvetően innen jött a punk harag. Ahogy korábban a  Meseország  esetében, úgy éreztem, hogy a kiegyensúlyozottság jegyében szükséges a szöveget bővíteni 2010-ben.

A szovjet forradalom utáni évek, az "Ezüstkor" költőnőjének élete nem volt könnyű, férje és fia is a tisztogatások áldozata lett. Sorsának gyakori eleme volt az éhezés és nélkülözés. Ennek ellenére úgy tűnik, mindig szerelmes volt. Ezt a verset a szintén költő Alexandr Blok-kal való kapcsolatáról írta. A vers ott kezdődik, ahol a szerelem végetér.

A szöveget a 2002-es recesszió idején írtam, amikor más multik mellett akkori munkaadóm is kénytelen volt leépítéseket végezni. Engem ugyan nem rúgtak ki, de másokat igen, elég drámai körülmények között és ezt első komolyabb munkahelyemen fenyegetésként éltem meg. Ez a magyarázata a szöveg multi-ellenes cinizmusának, ami lassanként eloszlott bennem, a jóslat nem vált valóra, azóta is itt dolgozom. A zenét egy az egyben egy jóval korábbi dalból emeletem át, amit első zenekarom, a Bakonyi Kanemberek egyik első dala volt, majd egyetemi bandám, a Monó vett át, végül 2004-ben a Védett Férfiak rögzítette stúdióban, és szinte minden koncertjén eljátszotta. 2002-ben aktuálisabbnak tűnt a Nagy Csapat szövege, de most, 2025-ben úgy érzem, akár vissza is cserélhetném a húsz éve túlhaladottnak vélt  Meseországéra.