Zene nélkül

Első közös dalunkat Attilával kertvárosi házukban írtuk 1990-telén. Hamarosan be is mutattuk a kisújszállási tehetségkutatón, ahová ravasz módon duplán regisztráltunk, két különböző zenekar neve alatt, így duplázva az esélyeinket valamilyen elismerésre. Ez sajnos nem jött be, de a második, "Névmás" fedőnéven adott koncertünkön ez volt az utolsó dal, amit én énekeltem el, Attila rögtönzött recitatívájával párhuzamosan, amelyben a dal végén leleplezte a csínytevésünket. A szöveg erős Kispál hatást mutat, a zenét a Dead Kennedys "Let's lynch the landlord" és Chuck Berry "Nadine" c dalának sablonját követi. Ennek ellenére ez bizonyult a Bakonyi-korszak lemaradandóbb dalának, minden későbbi zenekarom repertoárján szerepelt. A mellékelt verziót 2002-ben a Mokka rögzítette, 2018-ban pedig a Védett Férfiak, már új szöveggel , amit két évvel az eredeti után írtam.

A szöveget konkrétan az iskolapadban írtuk Benedek Szabolccsal, olyan pszichedelikus élmények hatására, amelyeket természetesen személyesen soha nem tapasztaltunk, inkább másodkézből, a Beatles, a Stones, vagy a Doors dalaiból kölcsönöztünk, amint az instrumentális rész akkordmenetét is, ami az L.A. Woman c dalból lehet ismerős. A dalt azon melegében rögzítettük is két kazettás magnó között pingpongozva, osztálytársnőink, Betti és Fila művésznők vokális közreműködésével. Bár akkori bandánk repertoárjába nem került, minden ezt követő zenekarom műsorára tűzte, végül a Védett Férfiak rögzítette stúdióban. Addigra a szöveget kis lépésenként jelentősen átírtam, a refrén kivételével, ami egy az egyben a későbbi elismert prózaíró keze munkáját dicséri.

Az első dal, amit teljes egészében én írtam magyarul, stílszerűen magyar órán. Első példája annak, hogy jobb ötlet híján irodalmi inspiráció szülte, Voltaire a címben és refrénben idézett műve mellett O. Nagy Gábor: Magyar Szólások és Közmondások c. gyűjteménye értékes forrásanyagként szolgált. 

Faludy György azon kevés kortárs író (mármint az én kortársam) egyike, akinek verseit és prózáját is szeretem, elsősorban a Pokolbéli víg napjaim című könyvét, amit többször is újraolvastam, kétségbeejtő helyzetekben nyújtott vigaszt és reményt. Ennek a Villon-parafrázisnak a megzenésítése egyik első dalom, és természetesen egy Hobo Blues Band dal ihlette.